Biztos vannak szakértő anyukák, 3-4 gyerek után már lehet nem éri őket nagy meglepetés és mindig tudják mikor mit kell tenni, be tudják osztani az idejüket, a gyerekeik együttműködőek, ha rossz napjuk is van maximum kevesebbet kacagnak, mindenki rendet rak maga után és este 8 után, ha nem is alszanak a kölkök, de csendben játszanak, hogy anya és apa tudjon beszélgetni és felnőtt életet élni. 

Én két fiú gyermek anyukájaként, akik között bő 20 hónap van nem érzem magam szakértőnek. Persze nem vagyok annyira analfabéta, mint az első gyermekem érkezésekor, de nap mint nap beleütközök olyan szituációba, amikor eltöprengek, vajon mi a jó francot kellene most csinálni?

Még soha életemben nem éltem  ennyire a jelenben. A tervezhetőség a napjaimban fényévekre van gyerekek előtti időkhöz képest. Pedig szerettem tervezni, pl. a sötét, hideg januári délutánokon Barcelona útikönyvet olvasni,noha csak májusban utaztunk, mozi és színházi programokat böngészni, recepteket olvasgatni hétvégére, repjegy akciókat pásztázni anyagilag akár irreális úticélokra, éttermeket válogatni, kritikákat olvasni (ez még néha most is belefér, csak megkóstolni nem jutok el)...meg ki tudja még miről álmodoztam végtelen szabadidőmben, nem emlékszem, komolyan mondom. Most minden nap azt sakkozom, hogy mind két gyermekem egyen, igyon aludjon, kakiljon, mozogjon, lehetőleg keveset hisztizzen, ja és ha lehet akkor az aptyuk meg én is hozzájussunk az alapvető biológiai szükségleteinkhez. Jobb napokon megkérdezem Viberen/Facebookon/Skype-on/e-mailen a többi anyuka barátnőmet élnek-e még.

Mikor terhes lettem a közeli barátaink közül csak egy családban volt gyerek -  igaz nekik mindjárt három fiú - , így fogalmunk se volt mi vár ránk.  Így utólag kb. annyit értettünk a gyerekekhez, mint az atomfizikához. Ez egyrészről jó volt, mert semmilyen elveket nem fekettünk le, nem olvastunk könyveket, nem hallgatunk okos tanácsokat, nem rémísztgettek, de nem is készítettek fel. A munkahelyemen arra koncentráltak leginkább, hogy még gyorsan mindent fejezzek be, írjam le, adjam át, tanítsam be az új kollégát... Igaz csak a fiúknak volt a csapatomban gyereke, így ők kicsit más szemszögből látták a dolgokat... Ott is én voltam az első kismama. Elindítotam a lavinát, azóta persze majdnem mindenki a környezetemben anyuka, vagy épp az lesz :) A rosszabb napjaimon elgondolkodom, hogy vajon ők is ennyire bénák, mint néha én?  (mivel beszélek velük, tudom, hogy igen, csak épp teljesen más problémáik vannak)

A blog azért született, mert sajnos a szabadidőm hosszával korrelál a memóriám, így néha már azt is nehéz felidéznem milyen volt még 1 gyerkekkel az élet, pedig csak 14 hónapja vagyunk 4-en a családban .. Szóval igyekszem emlékezni és felidézni, elmélkedni, dühöngeni, örömködni, okoskodni és néha talán vicceskedni, hogy lehetőleg ép ésszel térjek vissza a való világba, kb. 1 év múlva, amikor újra munkába állok.